Már gyerekkoromban is, néha, valahogy „ki tudtam szakadni” a fizikai testemből, és figyeltem lelkem megpihent állapotában a csupasz világot. láttam, ahogy a testek a lelkek nélkül háborúznak, láttam, ahogy a szavak néha lándzsa formájában ölnek és szakítanak.

Olykor válogatás nélkül tépik a szívét barátnak, testvérnek és idegennek. A világ egy kegyetlen hely, ahol helye van a szépnek és a jónak is, csak meg kell tudni látni azt, ami széppé teszi, aminek a hátán visszavágtathatunk a való világba. Ahol tovább harcolunk és megpróbálunk emberek maradni minden körülmények között.

Gyökerek nélküli küzdelem egy életen át mindennel és mindenkivel, azt érezve, hogy nincs senki, nincs kötődés, nincs az ősi hovatartozás. Ez csak akkor talált értelmet, amikor apa lettem, és a lányomnak, a fiamnak én lettem a biztonság, ahol az ősi hovatartozás mély alapja értelmet nyert!